Cikkek

Ki a normális?

Ki a normális?
Ossza meg másokkal is, mit talált!
  • 110
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
    110
    Shares

Ki a normális? Aki tud szeretni és dolgozni? Aki hasonló a statisztikai átlaghoz? Aki nem akadt el a fejlődésben? Akinek jó a realitástesztelése? Úgy tűnik, a válasz nem egyértelmű, egy dologtól azonban biztosan függ. Részletek Kovács József írásából.

Hogy ki a normális, vagyis hogy épp kit gondolunk mentálisan, pszichésen egészségesnek, az kultúra és értékrend függvénye. Lássuk, milyen megközelítések léteznek a “Ki a normális?” kérdés megválaszolására.

1. A szeretetre és munkára való képesség mint pszichés egészség

A pszichológiai normalitás egyik, máig népszerű definíciója Freudtól indult, aki úgy gondolta, hogy pszichológiailag az egészséges, aki képes dolgozni és szeretni. Ennek kicsit árnyaltabb megfogalmazása szerint az a személy normális, aki képes tartósan produktív munkát végezni és így magát eltartani, továbbá képes szoros kapcsolatokat létrehozni és azokat fenntartani.

Ez az egyébként kitűnő definíció azonban komoly értelmezési nehézségeket vet fel. Mit jelent a produktív munka, s mit jelent a szoros emberi kapcsolat? Egy modernista festő kevesek által értett alkotása produktív munka vagy nem? Szoros-e a külföldön dolgozó férj és itthon élő családja kapcsolata? Ezek a fogalmak tehát kultúra- és értékrendfüggőek.

2. A pszichés egészség statisztikai megközelítése

Eszerint bármely jellemző esetén a statisztikailag leggyakoribb, s a vizsgált populáció legnagyobb részében megtalálható viselkedés számít normálisnak. E megközelítés azonban elégtelen, hiszen a gyorsan változó társadalmi körülmények között semmi garancia nincs arra, hogy a leggyakoribb tulajdonság nyújtja a körülményekhez való legjobb alkalmazkodást.

Gyorsan változó körülmények között a leggyakoribb tulajdonságok azok, amelyek a legjobb alkalmazkodást nyújtották a régi, változatlan környezethez, de ezek a tulajdonságok nem szükségszerűen jelentik a jelenlegi környezethez való legjobb alkalmazkodást.

Jó példája ennek az elhízás. Manapság a kövérség a civilizált társadalmakban szinte népbetegségnek számít, s számos további betegség forrása, illetve rizikófaktora. Evolúciós értelemben azonban az elhízásra vezető szomatikus és pszichés tulajdonságok valószínűleg előnyösek voltak, hiszen — zsírtartalékok képzésével — védelmet jelentettek az éhínség időszakában.

3. A pszichés egészség fejlődési-fixációs modellje

E folyamatorientált megközelítés szerint az egészséges ember a normális pszichológiai fejlődés során bizonyos kívánatos tulajdonságokra tesz szert, s ezek a tulajdonságok az érett, normális ember jellemzői. Az abnormalitás pedig nem más, mint a fejlődésben való elakadás, fixáció. Az ilyen ember tehát éretlen vagy fejlődése torz irányban ment végbe, s ennek eredményeként nincsenek meg a kívánt pszichológiai jellemzői. A probléma ennél a felfogásnál szintén az, hogy előbb el kell dönteni, melyek a kívánatos tulajdonságok – ami értékektől függ -, s csak ezután állapítható meg, milyen fejlődési út vezet e tulajdonságok kialakulására, amelyeket ezután egészségesnek fogunk tartani. Tehát itt sem arról van szó, hogy felfedezzük: milyen az egészséges, hanem eldöntjük, mit fogunk egészségesnek tartani.

4. A pszichés egészség mint jó realitástesztelés

E megközelítés szerint a normalitás kritériuma a realitástesztelés: minél inkább képes valaki a valóság megismerésére, s ennek segítségével céljai elérésére, annál egészségesebb. Igen ám, de honnan tudjuk, milyen a valóság, s ki közelítette meg annak megismerésében leginkább az igazságot? Tegyük fel, hogy valaki meg akarja változtatni a valóságot – például egy reformer új társadalmi intézményt szeretne kialakítani, egy művész új művészi stílust szeretne diadalra juttatni, egy fiatal tudós új tudományos elméletet akar elfogadtatni, egy vallásalapító új vallást kíván meghonosítani –, ám a valóság ilyen irányú megváltoztatását a kortársak többsége kilátástalannak tartja. Mondhatjuk-e ekkor, hogy az illető fantaszta, aki nem ismeri a realitást, s aki így mentálisan nem egészséges? Vagy arról van-e szó inkább, hogy az illető másoknál élesebben látó tudós, művész vagy politikus, aki megelőzte korát? Ezt a kortársak nem dönthetik el, hiszen csak az idő fogja megmutatni, valóban igazuk volt-e, s valóban annyira megváltoztathatatlanok voltak a viszonyok, amennyire ők gondolták.

Ha a jó realitástesztelés statisztikai felfogásából indulunk ki, akkor arra jutunk, hogy a jó realitástesztelés voltaképpen a közhelyes gondolkodás.

Az gondolkodik így, akinek mindenről az jut eszébe, ami a többségnek. Ebből a felfogásból az következne, hogy az ember legfőbb jellemzője, a kreativitás válik patologikussá, hiszen a definíciószerű kreatív gondolkodás éppen az újszerű, a többiekétől eltérő gondolkodást jelenti.

5. A pszichés egészség aránytalansági modellje

A normalitás úgynevezett aránytalansági modellje szerint valaki akkor abnormális, ha valamely érzés intenzitásában aránytalan, vagy minőségében inadekvát a kiváltó körülményekhez képest. Például ha egy özvegy férje halálakor túlságosan vagy túl kevéssé gyászol, akkor mondhatnánk, hogy gyásza patológiás: túl mély vagy túl felületes. A probléma azonban itt is az: honnan tudjuk, milyen a normális gyász? Mennyire kell gyászolni egy szeretett férjet? Itt vagy a statisztikai megközelítést fogadjuk el ismét, azt a módot tartva normálisnak, ahogyan az emberek többsége egy adott kultúrában gyászol, vagy normatív kijelentést teszünk, megmondva, mit tekintünk normális intenzitású gyásznak. Itt azonban további normatív kijelentésekre van szükség. Az, hogy ki mennyire gyászol, annak is függvénye, mennyire volt szoros kapcsolata az elhunyttal. Tehát a normális gyász meghatározásánál azt is vizsgálni kell, hogy az özvegy kapcsolata a férjével nem volt-e túl szoros vagy túl laza. Ám itt szintén azzal a problémával találkozunk, hogy milyen a normális férj-feleség kapcsolat, mennyire szoros, mennyire intenzív. Ki a megmondhatója, milyen a normális gyász, s milyen standard alapján? A gyakorlatban a domináns kultúra a domináns értékrend alapján szokta ezeket a kérdéseket megválaszolni.

6. A normalitás, mint az ésszerű társadalmi normákhoz való alkalmazkodás képessége

A növényeknél és az állatoknál az egészség úgynevezett opportunista definícióját használjuk. Eszerint a növénynek, állatnak a környezetéhez kell alkalmazkodnia, függetlenül attól, milyen az a környezet. Ha egy egyed vagy faj nem tud környezetéhez alkalmazkodni, akkor elpusztul, illetve evolúciósan kipusztul, s ekkor úgy tekintünk rá, mint amely nem volt képes evolúciósan alkalmazkodni a létért folytatott küzdelemben.

Az embernél azonban ez az egészségdefiníció radikálisan megváltozik. Az ember ugyanis nemcsak alkalmazkodik a környezetéhez – a társadalomhoz, hanem meg is változtatja azt. Új tárgyakkal, társadalmi berendezkedéssel, szokásokkal, erkölccsel, egyszóval kultúrával a saját igényeinek megfelelően alakítja át környezetét. Ugyanakkor gondosan meg kell vizsgálnunk, mennyire ésszerűek azok a társadalmi normák, amelyekhez valaki nem tud alkalmazkodni, s ha azokat ésszerűtleneknek találjuk, akkor nem az azokhoz alkalmazkodni nem tudó egyént tartjuk betegnek, hanem a társadalmat. Az azonban, hogy mi az ésszerű társadalmi norma, s mely normák ésszerűek, illetve ésszerűtlenek, erősen értékrendfüggő.

7. A lelki egészség, mint minimális boldogság

Az egészség fogalmának jelenleg az egyik legkidolgozottabb megközelítése Lennart Nordenfelt definíciója. Nordenfelt szerint az egészség az egyén arra vonatkozó képessége, hogy standard körülmények között minimális boldogságot érjen el. Így azok a testi, illetve pszichológiai tulajdonságok vagy állapotok tekinthetők betegnek, amelyek standard körülmények között az emberek nagy része számára lehetetlenné teszik a minimális boldogság elérését.

Nordenfelt kitűnő definíciója azonban némiképp problematikus, hiszen a standard környezet fogalma azt a környezetet jelenti, amellyel egy adott társadalomban a legtöbb ember találkozik. A jelenlegi társadalomban ehhez hozzátartoznak az adott társadalom normái, intézményei, ideológiái is. Itt azonban szintén a már tárgyalt problémával találkozunk. A náci társadalom náci normái az akkori és ottani standard körülményeket jelentik. Betegnek tekinthető-e azonban az, aki ezekhez a normákhoz nem tud alkalmazkodni, ilyen körülmények között nem tud minimális boldogságot elérni? Betegnek tekinthetők-e azok, akik a szovjet társadalom normáihoz nem tudtak alkalmazkodni? S mint láttuk, a rabszolgaság körülményeihez alkalmazkodni nem tudó rabszolgák sem tekinthetők betegnek. Ezért Nordenfelt definícióját módosítva úgy fogalmazhatnánk, hogy egészséges az, aki ésszerű társadalmi normákhoz úgy képes alkalmazkodni, hogy minimális boldogsága lehetségessé váljon. Így az egészség nem más, mint fizikai és mentális képesség arra, hogy ésszerű társadalmi normákhoz alkalmazkodni tudjunk.

Ki a normális? Az egészség úgy tűnik világnézetfüggő!

Ezek a fent kifejtett pontok arra a következtetésre vezetnek, hogy a pszichiátriai diagnózis nem értékmentes, s általában az egészség-betegség fogalmai mind a szomatikus medicinában, mind a pszichiátriában érték- és normafüggők.

Mind a szomatikus medicinában, mind a pszichiátriában annál egészségesebbnek tekintünk egy embert, minél képesebb az ésszerű társadalmi normákhoz fájdalom, illetve szenvedés nélkül alkalmazkodni, s minél hosszabb és boldogabb életet tud ily körülmények között élni.

Az azonban, hogy mit tekintünk ésszerű társadalmi normának, ideológia-, erkölcs- és világnézetfüggő, s ezért a mentális egészség fogalma is szükségszerűen és kiküszöbölhetetlenül ideológia-, erkölcs- és világnézetfüggő marad.

Olvasson többet arról, hogy mit gondolunk ma pszichés betegségnek, mi a politika szerepe a pszichiátriában!

Szerző, megjelenés


Ossza meg másokkal is, mit talált!
  • 110
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
    110
    Shares