Ki a normális?

Ki a normális?

Ossza meg másokkal is, mit talált!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Ki a normális? Aki tud szeretni és dolgozni? Aki hasonló a statisztikai átlaghoz? Aki nem akadt el a fejlődésben? Akinek jó a realitástesztelése? Részletek Kovács József írásából.

Hogy ki a normális, vagyis hogy épp kit gondolunk mentálisan, pszichésen egészségesnek, az kultúra függvénye. Paula Caplan a pszichológiai normalitás négy modelljét különbözteti meg.

1. A szeretetre és munkára való képesség mint pszichés egészség

A pszichológiai normalitás egyik, máig népszerű definíciója Freudtól indul ki, aki úgy gondolta, hogy pszichológiailag az egészséges, aki képes dolgozni és szeretni. Ennek kicsit árnyaltabb megfogalmazása szerint az a személy normális, aki képes tartósan produktív munkát végezni és így magát eltartani, továbbá képes szoros kapcsolatokat létrehozni és azokat fenntartani.

Ez az egyébként kitűnő definíció azonban komoly értelmezési nehézségeket vet fel. Mit jelent a produktív munka, s mit jelent a szoros emberi kapcsolat? Egy modernista festő kevesek által értett alkotása produktív munka vagy nem? A jelenlegi demokratikus társadalmak az efféle művészi alkotásokat produktív munka termékének tartják, de például a náci Németországban 1937-ben külön kiállítást szerveztek az ilyen „degenerált” alkotások bemutatására. Paul Klee, Max Ernst és sok más művész képeit betegesnek minősítették, a modern művészet e formáját elfajzottnak tekintették, s „elkövetőiket” foglalkozási tilalom alá helyezték. A Szovjetunióban sem ismerték el ezt a művészi stílust. Az egyik társadalomban az ilyen műveket alkotó művészt tehát produktív munkát végzőnek és így egészségesnek tekintik, a másikban pedig nem. A szoros emberi kapcsolat definíciója hasonlóképpen kultúra- és értékrendfüggő.

2. A pszichés egészség statisztikai megközelítése

Eszerint bármely jellemző esetén a statisztikailag leggyakoribb, s a vizsgált populáció legnagyobb részében megtalálható viselkedés számít normálisnak. E megközelítés azonban elégtelen, hiszen a gyorsan változó társadalmi körülmények között semmi garancia nincs arra, hogy a leggyakoribb tulajdonság nyújtja a körülményekhez való legjobb alkalmazkodást. Az evolúció törvényei azt bizonyítják, hogy állandó környezeti tényezők között a fajspecifikus tulajdonságok tették lehetővé a legjobb alkalmazkodást a múltban hosszú időn keresztül. Gyorsan változó környezet esetén azonban (s az emberi környezet ilyen) a fajspecifikus tulajdonságok csak azt mutatják, melyek voltak azok a tulajdonságok, amelyek az evolúció egy meghatározott idejében fennálló környezeti feltételek között a legelőnyösebbek voltak.

Vagyis gyorsan változó körülmények között a leggyakoribb tulajdonságok azok, amelyek a legjobb alkalmazkodást nyújtották a régi, változatlan környezethez, de ezek a tulajdonságok nem szükségszerűen jelentik a jelenlegi környezethez való legjobb alkalmazkodást.

Jó példája ennek az elhízás. Manapság a kövérség a civilizált társadalmakban szinte népbetegségnek számít, s számos további betegség forrása, illetve rizikófaktora. Evolúciós értelemben azonban az elhízásra vezető szomatikus és pszichés tulajdonságok valószínűleg előnyösek voltak, hiszen — zsírtartalékok képzésével — védelmet jelentettek az éhínség időszakában. Az emberi evolúció meghatározó részében a fő fenyegető veszély nem az elhízás, hanem az éhhalál volt, ezért szervezetünknek, szomatikus és pszichés tulajdonságainknak az ezt kivédő mechanizmusokat kellett kifejlesztenie. Az evolúció „nem tudhatta”, hogy eljő egy kor, amikor az emberek egy részének már bőségesen elegendő táplálék áll rendelkezésére, s a fő veszély akkor már nem az éhhalál, hanem az elhízás lesz. Erre nem fejlődtek ki olyan mértékben védekező mechanizmusok, mint az éhhalál ellen, ezért ezekhez a körülményekhez rosszul alkalmazkodtunk. Az elhízásra vezető tulajdonságok tehát egy más (élelemhiányos) környezethez való alkalmazkodottságot jelentenek, s egyben maladaptívak a jelenlegi fejlett társadalmi környezetben. Mindez valószínűleg egyéb szomatikus és pszichés tulajdonságainkra is érvényes. Ezért mondhatjuk, hogy a jelenlegi leggyakoribb tulajdonságok az emberi evolúció évmilliói alatt uralkodó körülményihez mérten voltak a legelőnyösebbek, s nem a jelenlegi, gyorsan változó viszonyokhoz való legjobb alkalmazkodottságot jelentik.

3. A pszichés egészség fejlődési-fixációs modellje

E megközelítés szerint az egészséges ember a normális pszichológiai fejlődés során bizonyos kívánatos tulajdonságokra tesz szert, s ezek a tulajdonságok az érett, normális ember jellemzői. Az abnormalitás pedig nem más, mint a fejlődésben való elakadás, fixáció. Az ilyen ember tehát éretlen vagy fejlődése torz irányban ment végbe, s ennek eredményeként nincsenek meg a kívánt pszichológiai jellemzői. A probléma ennél a felfogásnál szintén az, hogy előbb el kell dönteni, melyek a kívánatos tulajdonságok –– ami értékektől függ —, s csak ezután állapítható meg, milyen fejlődési út vezet e tulajdonságok kialakulására, amelyeket ezután egészségesnek fogunk tartani. Tehát itt sem arról van szó, hogy felfedezzük: milyen az egészséges, hanem eldöntjük, mit fogunk egészségesnek tartani.

4. A pszichés egészség mint jó realitástesztelés

E megközelítés szerint a normalitás kritériuma a realitástesztelés: minél inkább képes valaki a valóság megismerésére, s ennek segítségével céljai elérésére, annál egészségesebb. Ez a megközelítés azonban ősi filozófiai problémákat vet fel. Honnan tudjuk, milyen a valóság, s ki közelítette meg annak megismerésében leginkább az igazságot? Tegyük fel, hogy valaki meg akarja változtatni a valóságot – például egy reformer új társadalmi intézményt szeretne kialakítani, egy művész új művészi stílust szeretne diadalra juttatni, egy fiatal tudós új tudományos elméletet akar elfogadtatni, egy vallásalapító új vallást kíván meghonosítani, egy filozófus, politikus új erkölcsi hozzáállást szeretne elterjeszteni, stb. –, ám a valóság ilyen irányú megváltoztatását a kortársak többsége kilátástalannak tartja. Mondhatjuk-e ekkor, hogy az illető fantaszta, aki nem ismeri a realitást, s aki így mentálisan nem egészséges? Vagy arról van-e szó inkább, hogy az illető másoknál élesebben látó tudós, művész vagy politikus, aki megelőzte korát? Ezt a kortársak nem dönthetik el, hiszen csak az idő fogja megmutatni, valóban igazuk volt-e, s valóban annyira megváltoztathatatlanok voltak a viszonyok, amennyire ők gondolták.

Vagyis a realitástesztelési kritérium alapján mindenki, aki valamiben nem ért egyet a többséggel, rossz realitásérzékűnek és e kritérium alapján mentálisan betegnek mondható.

Ez a modell tehát azért hibás, mert abból indul ki, hogy létezik egy arkhimédészi pont, ahonnan tekintve a pszichiáter tudhatja, mi a valóság megfelelő leírása, s ezt etalonnak, standardnak használva vizsgálhatja, milyen a páciens realitástesztelése. Egyszerű esetben elképzelhető, hogy durva hallucinációk, illúziók, téveszmék így kiszűrhetők, elméletileg azonban a modell hibás, hiszen nincs meg a módszerhez szükséges arkhimédészi pont, vagyis senki nincs abban a kitüntetett helyzetben, hogy tudja, milyen a valóság, a realitás helyes leképezése, illetve modellezése.

Ez a probléma különösen figyelemre méltó ama pszichiátriai betegségek definiálásánál, amelyeket a hangulat vagy az élménymód zavaraiként szoktak definiálni, vagyis a személyiségzavarok és a régebbi terminológiával neurotikusnak minősített betegségek tekintélyes részénél. Ezek esetében ugyanis felvetődik a kérdés, mi a valóság észlelésének, értelmezésének „helyes” módja, s milyen a „megfelelő” élménymód. Milyen a valósághoz való megfelelő hangulati viszonyulás? E kérdések megválaszolása annak függvénye, mit vélünk hangulat, illetve élménymód szempontjából a világ érvényes leírásának. Itt azonban nagyon komoly eltéréseket találunk mind a nagy világvallások, mind a világi filozófiai rendszerek között.

A realitástesztelési modellel szemben — mintegy annak ellentételeként — az is megfogalmazódott, hogy a boldog élet éppen azáltal lehetséges, ha az ember nem néz szembe valódi léthelyzetével. (Boldog tudatlanságban él, mondja a köznyelv is.) Eszerint lehetséges, hogy a világot rózsaszín szemüveg mögül kell néznünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk, vagyis elképzelhető, hogy a boldogság feltétele a valóság empirikus torzítása. Nem feltétlenül esik tehát egybe a világ filozófiai-tudományos adekvát leírása a világnak az emberi boldogsággal összeegyeztethető leírásával. A közgondolkodás ezt úgy szokta kifejezni, hogy az igazság sokszor fájdalmas és kíméletlen.

Ha a jó realitástesztelés statisztikai felfogásából indulunk ki, akkor arra jutunk, hogy a jó realitástesztelés voltaképpen a közhelyes gondolkodás.

Az gondolkodik így, akinek mindenről az jut eszébe, ami a többségnek. Ebből a felfogásból az következne, hogy az ember legfőbb jellemzője, a kreativitás válik patológikussá, hiszen a definíciószerű kreatív gondolkodás éppen az újszerű, a többiekétől eltérő gondolkodást jelenti.

5. A pszichés egészség aránytalansági modellje

A normalitás úgynevezett aránytalansági modellje szerint valaki akkor abnormális, ha valamely érzés intenzitásában aránytalan, vagy minőségében inadekvát a kiváltó körülményekhez képest. Például ha egy özvegy férje halálakor túlságosan vagy túl kevéssé gyászol, akkor mondhatnánk, hogy gyásza patológiás: túl mély vagy túl felületes. A probléma azonban itt is az: honnan tudjuk, milyen a normális gyász? Mennyire kell gyászolni egy szeretett férjet? Itt vagy a statisztikai megközelítést fogadjuk el ismét, azt a módot tartva normálisnak, ahogyan az emberek többsége egy adott kultúrában gyászol, vagy normatív kijelentést teszünk, megmondva, mit tekintünk normális intenzitású gyásznak. Itt azonban további normatív kijelentésekre van szükség. Az, hogy ki mennyire gyászol, annak is függvénye, mennyire volt szoros kapcsolata az elhunyttal. Tehát a normális gyász meghatározásánál azt is vizsgálni kell, hogy az özvegy kapcsolata a férjével nem volt-e túl szoros vagy túl laza. Ám itt szintén azzal a problémával találkozunk, hogy milyen a normális férj-feleség kapcsolat, mennyire szoros, mennyire intenzív. Ki a megmondhatója, milyen a normális gyász, s milyen standard alapján? A gyakorlatban a domináns kultúra a domináns értékrend alapján szokta ezeket a kérdéseket megválaszolni.

A DSM-IV — elismerve, hogy a gyász normális időtartama különböző kulturális csoportokban különböző — két hónapot szab meg, amelyen belül a major depresszió tüneteit a normális gyász következményének tekinti. Ezzel szemben például a görögországi falvakban az özvegynek hagyományosan öt évig kell gyászolnia férjét. Mivel a DSM-IV-et amerikai pszichiáterek alkották meg, mondhatjuk-e, hogy az amerikai norma a gyász hosszát tekintve túl rövid, illetve a görög falusi norma túl hosszú? Minden kultúrában vannak másoknál érzékenyebb, valamint másoknál rugalmasabb emberek. Mondhatjuk-e, hogy az egyesült államokbeli érzelmileg érzékenyebb személy, aki két hónapnál hosszabb ideig gyászol, már patológiás, míg egy hagyománykövető görög falubeli érzelmileg rugalmas személy, aki csak két hónapig gyászol, patológiás? Előfordulhat, hogy valaki egy másik kultúrába jobban beleillik, mint a sajátjába; egy másik kultúrában „normális” lenne, míg a sajátjában patológiásnak számít.

6. A normalitás, mint az ésszerű társadalmi normákhoz való alkalmazkodás képessége

A növényeknél és az állatoknál az egészség úgynevezett opportunista definícióját használjuk. Eszerint a növénynek, állatnak a környezetéhez kell alkalmazkodnia, függetlenül attól, milyen az a környezet. Ha egy egyed vagy faj nem tud környezetéhez alkalmazkodni, akkor elpusztul, illetve evolúciósan kipusztul, s ekkor úgy tekintünk rá, mint amely nem volt képes evolúciósan alkalmazkodni a létért folytatott küzdelemben. Azért opportunista környezetdefiníció ez, mert abból indul ki, hogy a környezetet mindig el kell fogadni, s ha egy lény nem tud hozzá alkalmazkodni, akkor a probléma a kérdéses lény szervezetével, alkalmazkodóképességével van, s nem a környezettel.

Az embernél azonban ez az egészségdefiníció radikálisan megváltozik. Az ember ugyanis nemcsak alkalmazkodik a környezetéhez, hanem meg is változtatja azt. Új tárgyakkal, társadalmi berendezkedéssel, szokásokkal, erkölccsel, egyszóval kultúrával a saját igényeinek megfelelően alakítja át környezetét. Az ember közvetlen környezete legtöbbször a társadalom, s pszichológiailag e társadalom normáihoz kell alkalmazkodnia. Itt azonban nem alkalmazható az evolúció logikája szerinti opportunista környezetdefiníció. Az embernél nem indulhatunk ki abból, hogy a környezetet mindig el kell fogadni, s az ahhoz alkalmazkodni nem tudó egyének betegek

Ehelyett mindig azt is gondosan meg kell vizsgálnunk, mennyire ésszerűek azok a társadalmi normák, amelyekhez valaki nem tud alkalmazkodni, s ha azokat ésszerűtleneknek találjuk, akkor nem az azokhoz alkalmazkodni nem tudó egyént tartjuk betegnek, hanem a társadalmat. Az ésszerű társadalmi normákhoz alkalmazkodni nem tudó embereket napjainkban is betegnek tartjuk. Aki például pszichológiai okokból nem tud munkát végezni és magát eltartani, azt manapság is pszichiátriai betegnek tartjuk. Ami változott, az az ésszerű társadalmi normáról alkotott véleményünk. Ez ismét aláhúzza, hogy az ésszerűnek ítélt társadalmi norma egyféle etalonként funkcionál: az ehhez alkalmazkodni tudó egészségesnek számít, az ehhez alkalmazkodni nem tudó pedig pszichiátriai értelemben beteg. Az azonban, hogy mi az ésszerű társadalmi norma, s mely normák ésszerűek, illetve ésszerűtlenek, erősen értékrendfüggő.

7. A lelki egészség, mint minimális boldogság

Az egészség fogalmának jelenleg az egyik legkidolgozottabb megközelítése Lennart Nordenfelt definíciója. Nordenfelt szerint az egészség az egyén arra vonatkozó képessége, hogy standard körülmények között minimális boldogságot érjen el. Így azok a testi, illetve pszichológiai tulajdonságok vagy állapotok tekinthetők betegnek, amelyek standard körülmények között az emberek nagy része számára lehetetlenné teszik a minimális boldogság elérését.

Nordenfelt kitűnő definíciója azonban némiképp problematikus, hiszen a standard környezet fogalma azt a környezetet jelenti, amellyel egy adott társadalomban a legtöbb ember találkozik. A jelenlegi társadalomban ehhez hozzátartoznak az adott társadalom normái, intézményei, ideológiái is. Itt azonban szintén a már tárgyalt problémával találkozunk. A náci társadalom náci normái az akkori és ottani standard körülményeket jelentik. Betegnek tekinthető-e azonban az, aki ezekhez a normákhoz nem tud alkalmazkodni, ilyen körülmények között nem tud minimális boldogságot elérni? Betegnek tekinthetők-e azok, akik a szovjet társadalom normáihoz nem tudtak alkalmazkodni? S mint láttuk, a rabszolgaság körülményeihez alkalmazkodni nem tudó rabszolgák sem tekinthetők betegnek. Ezért Nordenfelt definícióját módosítva úgy fogalmazhatnánk, hogy egészséges az, aki ésszerű társadalmi normákhoz úgy képes alkalmazkodni, hogy minimális boldogsága lehetségessé váljon.

Így az egészség nem más, mint fizikai és mentális képesség arra, hogy ésszerű társadalmi normákhoz alkalmazkodni tudjunk. Természetesen az ésszerű társadalmi norma fogalma maga is meglehetősen homályos. Az, hogy milyen norma ésszerű, a társadalom tudományos fejlettségétől, ideológiáitól, világnézetétől, technikai lehetőségeitől függ, továbbá attól is, hogy egy szomatikus vagy pszichés állapot megváltoztatására milyen orvosi lehetőségeink vannak, hiszen ha a legtöbb embernek egy bizonyos hátrányos tulajdonsága van, s az a tulajdonság nem változtatható meg, akkor gyakorlati okokból nem tartható mindenki betegnek. Ha azonban egy hátrányos tulajdonság könnyen megváltoztatható, akkor akár mindenki kezelése lehetséges.

Annak meghatározása, hogy mit tekintünk pszichiátriai betegségnek, mindig erkölcsi-filozófiai megfontolásoktól is függ, s így mindig is intenzív viták tárgya lesz a fogalom értékterheltsége miatt. Ez pedig a mentális egészség, illetve betegség konstrukcionista felfogására vezet, mely szerint a normalitás fogalma emberi konstrukció. Így tehát nem felfedezzük, hogy egy állapot vagy gondolkodásmód betegség-e, hanem elhatározzuk, hogy azt betegségnek fogjuk tartani. E folyamat során sok függ a társadalomban uralkodó sztereotípiáktól: hogyan vélekedik a társadalom a nők, férfiak, gyerekek adott helyzetben való viselkedéséről. Vagyis a normalitás definícióját szükségszerűen a kor és a társadalom előítéletei terhelik. Például ha száz évvel ezelőtt egy nő, karrierjének szentelve magát, dolgozni szeretett volna, vagy ha egy férfi otthon szeretett volna maradni, hogy kisgyerekeit gondozza, azt patológiásnak tekintették volna. Manapság mindkét esetet elfogadjuk. Sok nő karriert csinál, s nem, vagy csak relatíve későn szül gyereket, s napjainkban már számos társadalomban jogilag is lehetőség van arra, hogy az apa maradjon otthon a gyerekkel az anya helyett. A társadalmi normák változásával tehát változik az, hogy mely vágyak, késztetések számítanak patológiásnak, s melyek nem.

A normalitás, a pszichés egészség világnézetfüggő

Ezek arra a következtetésre vezetnek, hogy a pszichiátriai diagnózis nem értékmentes, s általában az egészség-betegség fogalmai mind a szomatikus medicinában, mind a pszichiátriában érték- és normafüggők.

Mind a szomatikus medicinában, mind a pszichiátriában annál egészségesebbnek tekintünk egy embert, minél képesebb az ésszerű társadalmi normákhoz fájdalom, illetve szenvedés nélkül alkalmazkodni, s minél hosszabb és boldogabb életet tud ily körülmények között élni.

Az azonban, hogy mit tekintünk ésszerű társadalmi normának, ideológia-, erkölcs- és világnézetfüggő, s ezért a mentális egészség fogalma is szükségszerűen és kiküszöbölhetetlenül ideológia-, erkölcs- és világnézetfüggő marad.

Olvasson többet arról, hogy mit gondolunk ma pszichés betegségnek, mi a politika szerepe a pszichiátriában!

Szerző, megjelenés


Ossza meg másokkal is, mit talált!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •