A pszichiátria végzetes tévedései

Ezt olvasd el, mielőtt pszichés betegnek nevezel valakit!

Pszichiátria és politika. Ki dönti el, hogy normálisak-e az amerikai pilóták, a szovjet ellenzékiek, a menstruáló nők, az agresszív férfiak, a szökésben lévő rabszolgák vagy a náci társadalom? Részletek Kovács József írásából.

A vietnami háború idején fordult elő, hogy egy amerikai berepülőpilóta, aki látta, hogy bajtársai gépeit gyakran lelövik, nem akart több bevetésre indulni. Pszichiáterhez küldték, aki úgy ítélte meg, hogy a pilótának az újabb bevetéstől való félelme pszichiátriai betegség. Ennek megfelelően gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésben részesítette a katonát, akik néhány hetes kezelés után ismét „munkaképes” lett. Az ilyen esetek kapcsán bontakozott ki az a vita, hogy például a pilótáknak a veszélyes bevetéstől való félelmük betegségnek tekinthető-e, vagy pusztán egy veszélyes helyzetre adott egészséges, ésszerű reakciónak. Beteg-e az a pilóta, aki missziója veszélyeit látván nem akarja tovább vállalni azokat? Vagy inkább az a pilóta beteg, aki vakmerőn újabb és újabb bevetésre vállalkozik, sok esetben így kockáztatva a biztos halált? Ha a pszichés egészségnek része a valóság helyes megismerése, a realitások tudomásul vétele, a jó realitástesztelés, akkor nem az a katona-e a betegebb, aki nem gondol a veszélyre? Ha a további bevetéstől való félelméből kigyógyított katona az újabb bevetés során elesik, mondhatjuk-e, hogy „meggyógyították”? Nevezhetjük-e gyógyításnak, amikor valakit olyan pszichológiai jellemzőtől (például a további bevetéstől való félelemtől) szabadítanak meg, amely megmentette volna az életét? Nem agymosás-e inkább, ha valakit pszichológiailag úgy befolyásolnak, hogy érdekeivel ellentétesen kezd cselekedni?

Az eset kapcsán merült fel, milyen nagy szerepe van egy ilyen kérdés eldöntésében annak az értékrendszernek, amellyel a háborút megítéljük. A vietnami háborút például sok amerikai kommentátor igazságtalan háborúnak tartotta, s ezért azt, aki nem tudott vagy nem akart követelményeihez alkalmazkodni, könnyebb volt egészségesnek tartani. Fenntartható-e azonban ez az álláspont akkor is, ha egy katona igazságos, a hazáját védő háborúban vesz részt, s itt kerül bevetésre alkalmatlan állapotba? Ebben az esetben már sokkal kevesebben tekintenék a katona háborúban való részvételtől való félelmét egészségesnek, hiszen erkölcsileg elvárják tőle, hogy hazája megvédéséért mindent megtegyen.

A szovjet politikai pszichiátria

A Szovjetunióban az 1950-es évek végétől kezdve fordult elő, hogy a politikai rendszert bírálókat — noha mentálisan egészségesek voltak — pszichiátriai diagnózisokkal látták el. Skizofréniát, paranoid személyiségzavart és egyéb hasonló diagnózisokat állítottak fel velük kapcsolatban. Az így „diagnosztizált” ellenzékieket akaratuk ellenére elmegyógyintézetekbe zárták, ahol „betegségükre” gyógyszert kaptak. Voltak, akik évekig „gyógykezelésben” részesültek. Az ily módon bezárt „betegeket” csak akkor engedték ki, ha visszavonták éveken át hangoztatott nézeteiket. Ezt a gyógyulás jelének tekintették. Ezzel az eljárással a szovjet állam elkerülhette a hruscsovi érában nemzetközileg már egyre kényelmetlenebbnek érzett és külföldön nagy visszhangot kiváltó nyilvános politikai pereket. Az ellenzékit kóros elmeállapotúnak nyilvánítva határozatlan időre („gyógyulásáig”) nyilvános tárgyalás nélkül elmegyógyintézetbe zárhatták. Ezzel a módszerrel az elmebetegnek feltüntetett ellenzékit egyben diszkreditálhatták is, hiszen kritikáját mindössze egy beteg elme megnyilvánulásának tartották, s az ekképp diagnosztizált ellenzékit életfogytiglan bezárhatták. Közülük később sokan Nyugatra emigráltak, ahol az elmebetegség semmilyen jelét nem mutatták, s így utólag valószínűsíthető volt, hogy soha nem is voltak azok. A Szovjetunión belül ezt a gyakorlatot nyilvánosan csak a glasznoszty idején, 1987-ben kezdték kritizálni, s a Szovjetunió csak 1989-ben, a Pszichiátriai Világszövetség athéni kongresszusán ismerte el nyilvánosan, hogy a szovjet pszichiátriát politikai célokra használták fel.

 

Ha megváltoztatjuk a kontextust, s nem a szovjet rendszerből, hanem kívülről, a nyugati megfigyelők szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, akkor egészen más képet kapunk. Végül is, a szovjet ellenzékiek cselekedetei egy nyugati demokrácia aspektusából nézve teljesen ésszerűek és természetesek voltak: tiltakoztak a saját országuk alkotmányában is elismert emberi jogok megsértése ellen, követelték az állam és az egyház szétválasztását, a szabad vallásgyakorlatot, a vallásüldözés megszüntetését stb. Másrészt a pszichiátriai kórlapok tanúsága szerint a felismerhető tünetek az elnyomó államokban egy függetlenül, más nézőpontból gondolkodó ember részéről normális emberi reakcióknak tekinthetők. Például a gyanakvás és a depresszió normális reakció, ha a világ egyik legerősebb és legdiktatórikusabb állama üldözi az embert; a társadalmi környezethez való rossz alkalmazkodás természetes annál, aki az adott társadalom működésének elveivel és gyakorlatával nem ért egyet. A kórlapokon szereplő reformizmus pedig, bár kifejezhető más szavakkal, magát az ellenzékiséget jelenti.
Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a szovjet gyakorlatot egyszerűen cinikus, a hatalommal gátlások nélkül együttműködő pszichiáterek hozták létre. Sok adat utal arra, hogy az ellenzékieket elmebetegeknek diagnosztizáló pszichiáterek valódi tudományos meggyőződésből cselekedtek. Ezt az is bizonyítja, hogy a Snyesznyevszkij-féle diagnosztikus sémát használó pszichiáterek még a gorbacsovi érában is alkalmazták ezt a rendszert, noha akkor már nem várták el tőlük. Így, noha e diagnosztikus rendszert nem a politikai visszaélés céljából alakították ki, létrejötte után eltorzította az alkalmazó pszichiáterek látásmódját; az eredetileg csak papíron létező diagnosztikus rendszer „betegeket” hozott létre, s így megteremtődtek a feltételek e diagnosztikus rendszerrel való politikai visszaéléshez. Mindez arra figyelmeztet, milyen nagy veszélye van a pszichiátriai diagnózissal való visszaélésnek, mennyire erős eszköz lehet a társadalmi konformitás kikényszerítésében.

Jelenlegi viták: a DSM-mel kapcsolatos politikai pressziók néhány példája

Azt gondolnánk, hogy a pszichiátriai betegségfogalommal kapcsolatos viták leginkább a demokrácia hiányának tudhatók be. Hiszen az a kérdés, hogy a drapetománia betegség-e, a rabszolgatartó Amerikában vetődött fel, a szovjet ellenzékieket is elnyomó rendszerben nyilvánították pszichiátriai betegeknek, s a bombázópilóta kapcsán felmerült vita is háborúban, a katonaság mint sehol sem demokratikus szervezet kontextusában került előtérbe. Felmerülnek-e ilyen kérdések a demokráciában is? Szükségszerűek-e a pszichiátriai betegségfogalommal kapcsolatos erkölcsi-politikai viták? Számtalan példa hozható az igenlés jogosultságára, hiszen a betegségfogalom oly mértékben értékrendfüggő, hogy meghatározása elképzelhetetlen értékekre irányuló implicit utalás nélkül. Az alábbiakban hadd ragadjak ki az amerikai diagnosztikus rendszer, a DSM kapcsán folytatott ilyen jellegű viták közül néhányat.
A DSM manapság talán a legelterjedtebb, legjobban kidolgozott klasszifikációs rendszer a nemzetközi pszichiátriában. 1952-es első kiadása óta rendszeresen átdolgozzák, bővítik, hogy a klasszifikáció megfeleljen a legújabb kutatási eredményeknek. Ennek ellenére, szinte megalkotása óta a viták kereszttüzében áll. Kritikusai szerint a DSM bizonyos kiadásainak, revízióinak története egyértelműen azt bizonyítja, hogy elsősorban nem tudományos, hanem politikai produktumról van szó; nem annyira tudományos szempontok, mint politikai erőviszonyok döntenek végleges kialakításában. Politikai egyeztetések, hatalmi játszmák, hosszas tárgyalások és belharcok döntik el, hogy mi kerüljön bele, s mi maradjon ki belőle. A DSM némely változatának egymást követő módosításai a kritikusok szerint elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a politika nagy szerepet játszik a DSM-kategóriák megalkotásánál, így annak tudományossága ezáltal komolyan megkérdőjeleződik.

A homoszexualitás depatologizálása

A politikai befolyásoltság gyanúja akkor fogalmazódott meg először, amikor a homoszexualitást törölték a pszichiátriai betegségek listájáról. Jól ismert, hogy a homoszexualitást az ókori görögök nem tartották betegségnek. Az ókori Athén klasszikus korszakában művelt körökben egy fiatalabb férfinak idősebb mesterével való homoszexuális kapcsolata erkölcsileg elfogadottnak számított. Spártában a párokba szervezett katonák gyakran egymás szeretői voltak.

A zsidó-keresztény hagyomány azonban elítélte a homoszexualitást, s ennek megfelelően a középkorban a homoszexuálisokat eretneknek tartották. A szodómiáért (a homoszexualitásért) még a XVIII. században is máglyahalál járt. Később a homoszexualitást a legtöbb ország büntető törvénykönyve bűncselekménynek minősítette, s még az egyetértő felnőttek között zajló homoszexuális aktust is büntette. Egy állampolgárnak, bármilyen kiváló is volt egyébként, a legműveltebb, legdemokratikusabb országokban is derékba törhette karrierjét, ha kiderült róla, hogy homoszexuális. Jó példa erre a XIX. századi Angliában élt Oscar Wilde, az ünnepelt költő és színműíró, akit dicsősége csúcsán homoszexualitása miatt két év börtönre ítéltek. Magányosan és nyomorban halt meg.

A pszichiátria, illetve a XX. század elején uralkodó pszichoanalízis eme erkölcsi és jogi tiltást pszichodinamikus magyarázattal támasztotta alá: a pszichoanalitikus elmélet szerint a homoszexualitás az intimitás eltorzult, fejletlen formája, amely szükségszerűen együtt jár a személyiség patológiás működésével. A második világháború után ez a szemlélet még sokáig uralkodott, s az 1968-ban megjelent DSM-II a homoszexualitást még szexuális devianciának tartotta. 1973-ban azonban — nem kis részben a homoszexualitás elfogadásáért küzdő polgárjogi mozgalmak nyomására — az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) törölte a homoszexualitást a diagnosztikus kategóriák sorából, s 1980-ban törölte a DSM-III-ból is. A DSM-III azonban még fenntartotta az egodisztóniás homoszexualitás betegségkategóriáját azok esetében, akik nem tudják elfogadni e tulajdonságukat, s szexuális irányultságuk megváltoztatását szeretnék. Természetesen ez még a régi — a homoszexualitást betegségnek tartó — szemlélet maradványa, hiszen egy, a homoszexualitást megbélyegző, azt sokszor üldöző társadalomban normális, ha valaki homoszexuálisként nem érzi jól magát, s meg akarja változtatni azt a tulajdonságát, amely miatt üldözik. Ily módon a homoszexualitást kísérő pszichológiai tünetek hasonlók egy leányanya pszichés tüneteihez egy elítélő társadalomban: nem magából az állapotból következnek, hanem annak társadalmi megítéléséből. Mindezek alapján a DSM-III-R-ből 1987-ben már törölték az egodisztóniás homoszexualitás fogalmát is, s ily módon a homoszexualitás véglegesen kikerült a pszichiátriai betegségek köréből. Hasonló álláspontot foglalt el a BNO-10 is, amely szerint a szexuális irányultság magában még nem tekinthető betegségnek.

Napjainkban tehát a pszichiátriai szakirodalom a homoszexualitást az alternatív életstílus kifejeződésének tartja, az emberi szexualitás egyik egészséges variánsának, s nem betegségnek. Úgy látszik tehát, hogy a homoszexualitás betegségnek minősítése egy uralkodó erkölcsi norma tudományos frazeológiával való utólagos igazolásának formájában ment végbe. Ily módon nem tudományos ítélet volt, hanem a tudomány mezébe öltöztetett előítélet.A kritikusok szerint azonban a DSM-ből a homoszexualitást annak idején nem elsősorban tudományos okokból, hanem az 1960-as évek polgárjogi mozgalmainak nyomására törölték. Ezt bizonyítja, hogy a közgondolkodás azóta sem változott, a közvélemény nagy része a homoszexualitást a legtöbb országban napjainkban is betegségnek tartja, s ez még a szakemberek, pszichiáterek tekintélyes részére is jellemző. Nem az érvek győztek tehát — szól a kritika —, hanem a politikai erőviszonyok kedveztek 1973-ban a homoszexualitás depatologizálásában.

A poszttraumás stresszzavar

A DSM-re gyakorolt politikai pressziók példájaként szokás említeni a poszttraumás stresszzavar kategóriájának DSM-be való bekerülését is. A vietnami háborúból hazatérő amerikai katonák ugyanis 1971-től kezdve egyre erősebb lobbit képviseltek az amerikai társadalomban. A veteránok azt hangoztatták, hogy azok a nehézségek, amelyekkel a társadalomba való visszailleszkedésük során találkoznak (pszichés tompultság, elidegenedettség, bűntudat, düh stb.) nem pusztán egyéni, személyes problémák, hanem a háborúban elszenvedett pszichés trauma következményei, s ilyen módon betegségek. Az APA kezdetben nem volt meggyőződve ennek az állításnak a tudományos elfogadhatóságáról, a DSM-III-ba –– poszttraumás stresszzavar elnevezéssel –– mégis bekerült az új kategória. A kritikusok szerint ebben az esetben sem a tudományos érvek játszották a döntő szerepet, hanem a vietnami veteránok lobbija által gyakorolt politikai nyomás.

A feminista vita a DSM-mel kapcsolatban

A homoszexuálisok és a vietnami veteránok sikerén felbuzdulva a feministák is igyekeztek befolyásolni a DSM kategóriarendszerét. Ezt a folyamatot jól dokumentálja egy kanadai pszichológus, Paula J. Caplan beszámolója arról, hogyan zajlott a vita 1985-től kezdve az előkészítés alatt álló DSM-III-R (1987), majd a DSM-IV (1994) három, újonnan bevezetni szándékozott diagnosztikus kategóriájával –– a mazochista személyiségzavar, a premenstruális diszfóriás zavar, valamint a parafíliás nemi erőszak zavarával –– kapcsolatban. Caplan meghívott szakértőként részt vett az előkészítő bizottság munkájában, ám úgy érezte, hogy mindhárom kategória pusztán alkalmat jelent a nőkkel szemben érvényesülő hátrányos megkülönböztetés fokozására, így harcot indított a kategóriák bevezetése ellen. A három kategóriából végül is kettőt nem fogadtak el, de a küzdelem során Caplan olyan tapasztalatokat szerzett, amelyek megerősítették ama meggyőződését, hogy a DSM-kategóriák politikai pressziók, hatalmi harcok eredményeiként jönnek létre, s elfogadásukkor vagy elutasításukkor nem a tudományos bizonyítékok jelentik a végső szót.

Az önsorsrontó személyiségzavar

A legtöbb vihart kavart diagnosztikus kategória a mazochista személyiségzavar volt, amelyet később önsorsrontó személyiségzavarra (self-defeating personality disorder, SDPD) módosítottak. Ezt olyanokra (leginkább nőkre) alkalmazták volna, akik rendszeresen –– pszichológiai segítség ellenére is –– keresik a szenvedéssel együtt járó kapcsolatokat, s nem akarnak menekülni belőlük. Úgy tetszik tehát, mintha ezek a személyek szenvedni akarnának. Az SDPD-nek a DSM-beli kiinduló definíciója a következő lett volna: „Az önsorsrontó viselkedés pervazív (átfogó) mintája, amely kora felnőttkorban kezdődik, és sokféle vonatkozásban megmutatkozik. A személy gyakran elkerül vagy elront élvezetes élményeket, olyan helyzetekbe vagy kapcsolatokba bonyolódik, amelyekben szenvedni fog…”

Sokan – az áldozatok vádolására adódó alkalom miatt – kezdettől fogva ellenezték az új személyiségzavar DSM-be való bevezetését. Rossz helyzetű emberek (főleg nők) e diagnosztikus kategória segítségével ugyanis azzal vádolhatók, hogy ők a hibásak abban, hogy mások áldozatai, ők hozzák saját fejükre a bajt azzal, hogy voltaképpen szenvedni akarnak, sőt élvezik is azt. A kritikusok kimutatták, hogy az SDPD-nél felsorolt tünetek tipikusan fennállnak az erőszak és bántalmazás áldozatainál. Így ahelyett, hogy az áldozatok megkapnák az igényelt segítséget, ez a diagnosztikus kategória implicit formában őket tenné felelőssé saját helyzetükért. Még jobban látszik ez, ha összevetjük a bevezetni szándékozott másik kategóriával, a parafíliás nemi erőszak zavarának címkéjével, amelyet olyan férfiak kaptak volna, akik mások megerőszakolásáról fantáziálnak, attól intenzív szexuális vágyuk támad, s ez az állapot legalább hat hónapon keresztül fennáll. Caplan szerint a két kategória együttes elismerése arra vezetett volna, hogy a nemi erőszakot elkövető férfiakat jogilag felmentették volna bűncselekményük alól, míg az azt elszenvedő elszenvedő nőket sok esetben – az SDPD diagnózisával ellátva – pszichológiai értelemben a saját maguk által „keresett” megerőszakolással lehetett volna meggyanúsítani. S mivel a feministák úgy érezték, hogy az SDPD diagnózisa a nők polgári jogait sértené, a feministák terápiaintézete perrel fenyegette meg az APA-t, ha a három új diagnosztikus kategória bekerül a DSM-be.

Caplan szerint a SDPD — ha lehántjuk róla a tudományos zsargont — voltaképpen az önbecsülés hiányát jelenti. Ily módon teljesen indokolatlan az a feltételezés, hogy az emberek élvezik, ha szenvednek, illetve azért hozzák magukat fájdalmas helyzetekbe, mert keresik a szenvedést. Hiszen azért is viselkedhet valaki önfeláldozó módon, mert fél a büntetéstől, az elutasítástól, illetve így akar másoktól szeretetet, megbecsülést vagy legalább sajnálatot kicsikarni. Ráadásul a jelenlegi társadalmak általában arra szocializálják a nőket, hogy önfeláldozók legyenek, így az SDPD kategóriája (amelyet a feministák maguk között „jó feleség”-szindrómának neveztek) voltaképpen a hagyományos nőies viselkedést nyilvánította volna patológiásnak úgy, hogy közben a hagyományos férfias viselkedést (például az érzelmek kifejezésének nehézségét) kivonta volna ebből a megfogalmazásból. Az SDPD-vel szembeni fő kifogás tehát az volt, hogy az SDPD az erőszakos, domináló férfiviselkedésre adott normális védekező női reakció, amelyet a társadalom a nőktől sok esetben el is vár. Ez a diagnosztikus kategória — a visszaélésre adott normális reakciót patológiásnak bélyegezve — pszichiatrizálja a fizikai vagy lelki erőszak áldozatait.

A Caplan-féle kritika és a nagyon erős politikai lobbi hatására végül is sem az SDPD, sem a parafíliás nemi erőszak zavara, sem a premenstruális diszfóriás zavar nem került be a DSM-III-R-ba, csak annak appendixébe, mint további kutatást igénylő kategóriák. Ez indirekt módon természetesen Caplan eredeti állítását is bizonyította: a DSM-be való bekerülés vagy az abból való kimaradás alapvetően nem tudományos, hanem politikai küzdelmek során dől el. Ezt követően újabb politikai vita kezdődött, hogy ezek a kategóriák bekerülhessenek a DSM-IV-be, végül azonban a DSM előkészítő bizottsága — Caplan szerint a nyilvánosságtól való félelmében — elállt attól, hogy az SDPD-t és a parafíliás nemi erőszak zavarát bevegye a DSM-IV-be.

A téveszmés hatalmaskodó személyiségzavar

Caplan úgy érezte, hogy a DSM túlságosan férficentrikus, hiszen jobban patologizálja a nőket, mint a férfiakat. A hagyományos női szocializáció hatására kifejlődött tulajdonságokat SDPD-nek nevezi, bizonyos viselkedésbeli jellemzőkért pedig a női hormonokat tartja felelősnek (például a premenstruális diszfóriás zavar esetében). Ugyanakkor a DSM-ben nincsenek férfiakra vonatkoztatható hasonló kategóriák, nincs például „macsó személyiségzavar”, „John Wayne-szindróma” vagy „tesztoszteronalapú agresszió” , noha a férfiak a nőknél többnyire jóval agresszívebbek, s ez jól bizonyíthatóan hormonális hatásoknak is betudható. Az egyoldalúság ellensúlyozására Paula Caplan és egy feminista szociológus, Margit Eichler mintegy munkahipotézisként megalkottak egy, csak férfiakra jellemző diagnosztikus kategóriatervezetet. Az új diagnosztikus kategória neve téveszmés hatalmaskodó személyiségzavar (delusional dominating personality disorder, DDPD) lett volna. Az e betegségben szenvedőkre Caplan szerint legalább hat kritérium jellemző:

  1. Értelmes emberi kapcsolatok létesítésére és fenntartására való képtelenség.
  2. Bizonyos érzések felismerésére és kifejezésére való képtelenség (amelyet tipikusan más emberek érzéseinek pontos felismerésére való képtelenség kísér).
  3. Közeli és bizalmas társak, barátok igényeire és érzéseire való megfelelő és együtt érző reagálásra való képtelenség (amely gyakran mások jelzéseinek félreértelmezésére vezet).
  4. Arra való hajlam, hogy a beteg megbeszélés helyett a hatalmat, a hallgatást, a visszahúzódást és/vagy az elkerülést alkalmazza az interperszonális konfliktusok vagy nehézségek megoldásának eszközeként.
  5. Nemspecifikus kontrollhely felvétele (az a hit, hogy a rossz dolgokért mindig a nők a felelősek, míg a jó dolgok a saját vagy más férfiak képességeinek, teljesítményének, erőfeszítéseinek eredményei).
  6. A beteg rendkívüli igénye arra, hogy a saját, illetve a férfiak fontosságát és teljesítményét felnagyítsa (ez gyakran társul a közeli női partner, általában a nők vagy mindkettő fontosságának lebecsülésével).

Caplan és Eichler megfontolás céljából ezt a kategóriát is benyújtotta az illetékes DSM-bizottságnak, amely azonban nem reagált rá. Caplan ezenkívül számos eljárásbeli problémát látott a bizottság munkájában. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy a bizottság szótöbbséggel döntött diagnosztikus kategóriák DSM-be való felvételéről avagy kihagyásáról, hasonlóan ahhoz, miként egy turistacsoport eldönti: görög vagy francia vendéglőben vacsorázzon-e. Ez a módszer a politikai döntéshozatal módszere, de nem alkalmas tudományos igazságok eldöntésére, hiszen a tudományos igazság nem szótöbbség kérdése.

Caplan, mint említettem, a DSM előkészítő bizottságaiban szerzett tapasztalatai alapján azt a következtetést vonta le, hogy a DSM kidolgozásánál túl kevés szerepet kapott a tudományosság. Bár a DSM kategóriái a tudományosság mázával vannak bevonva, alapvetően a munkában részt vevő mintegy ezer pszichiáter (nagyrészt fehér amerikai férfi) előítéletének termékei. Caplan idézi Vaillantot, aki szerint a DSM-III nagy része sejtések, ízlések és előítéletek alapján összeállított munka, s csak kis része alapul tényeken és igazságon. Ez pedig azért problematikus, mert a DSM világszerte emberek sorsait befolyásoló dokumentum, amely alapján eldöntik, ki normális és ki nem az, pszichiátriailag ki egészséges és ki beteg. Így a DSM-ben testet öltött előítéletek és ízlések a tudományos igazság rangjára emelkednek, s alkalmasak arra, hogy a tudomány értékmentes objektivitásának látszatával stigmatizáljanak embereket, akiknek egyszerűen csak más az ízlésük, előítéletük, gondolkodásuk, értékrendjük, mint a DSM-et összeállító ezer amerikai pszichiáternek. Mindebből Caplan és a DSM többi kritikusa azt a tanulságot vonta le, hogy számos, a DSM-ben szexuális irányultsággal, stresszel, személyiségzavarral kapcsolatos pszichiátriai kategória attól függően patologizálható és depatologizálható, hogy éppen mely érdekcsoport bizonyul erősebbnek a DSM megfogalmazását, módosítását övező politikai küzdelemben.

Egyéb viták

A pszichiátria történetében az említett kategóriákon kívül számos egyéb kérdésben merült fel vita valamely viselkedés vagy személyiségtípus betegségnek való minősítésével kapcsolatban. Például volt olyan javaslat, hogy a DSM-be vegyék be a „rasszista személyiségzavar” és a „pleonektikus személyiségzavar” diagnosztikus kategóriákat (az utóbbi anyagi javak birtoklására való kényszeres törekvést jelent). Ez a két kategória végül is kimaradt a DSM-ből, de természetesen megkérdezhető: miért? Ha az állandó kézmosás kényszeres betegség, a rasszizmus vagy az anyagi javak halmozásának kényszere miért nem tekinthető annak? Itt még arra sem hivatkozhatunk, hogy azért, mert az utóbbiak nem károsak, hiszen a rasszizmus vagy a vagyongyűjtés kényszere okozta szenvedés a legismertebb jelenségek közé tartozik.

A DSM-en kívül számos javaslat született arra is, hogy bizonyos jelenségeket patológiásnak tekintsenek. Menninger, a XX. század második felének egyik vezető analitikusa például a prostituáltakhoz való járkálást is betegségnek tekintette. Volt olyan neves pszichiáter, aki mindkét nem esetében betegségnek vélte a meg nem házasodást. Mások az erőszakot és az emberölést tartják pszichiátriai betegségnek. Edward E. Strecker 1940-ben a kommunizmust, a fasizmust és általában a totalitarizmust tömeges pszichopatológiai jelenségeknek tekintette. Szerinte az érett, független, egészséges személyiségre a demokráciához való vonzódás jellemző. Láttuk azonban, hogy Snyesznyevszkij klasszifikációs rendszere ezzel szemben éppen a demokráciához való vonzódást és a szovjet társadalom normáihoz való alkalmazkodási képtelenséget tekintette betegségnek.

A heves elméleti viták és az egymásnak ellentmondó vélemények azt a kérdést vetik fel, hogy mennyire tehető értékmentessé a pszichológiai betegségfogalom. Mennyire tekinthetők szükségszerűnek az ezt övező erkölcsi-politikai viták?

Olvass többet arról, hogy mit gondol ma a politika mentális egészség kapcsán: ki a normális, ki az, aki pszichésen egészséges?

Szerző, megjelenés