Az önfejlesztés divat: barátaink, rokonaink, kollégáink és jó eséllyel mi is különféle képzésekre járunk, próbálunk dolgozni magukon. Ez nagyon fontos és rendkívül sokat hozhat a konyhára, ugyanakkor arra érdemes ügyelni, hogy a folyamatos önfejlesztéssel ne az önelutasítást erősítsük magunkban.
Legkorábbi tapasztalataink erősen meghatározzák azt, hogyan vagyunk jelen mindennapi felnőtt világunkban. Ugyanakkor ezeket a tapasztalatokat – például hogy megszületünk-e és hogyan, kik a szüleink, hogyan neveltek, mik voltak az erősségeik és gyengeségeik, milyen kötődési stílusuk volt, hogyan gondoskodtak rólunk illetve, hogy ezek mentén a tapasztalatok mentén hogyan gondoskodunk magunkról – nem mi választottuk, ezekről mi nem döntöttünk. Ahogy ma érzünk, viselkedünk, gondolkodunk jórészt ezeknek a véletlen, nem általunk választott behatásoknak köszönhető.
Ez a felismerés meglehetősen fájdalmas tud lenni: sok minden, ami a fejünkben van, véletlenül került oda és bár nagyon jó lenne kontrollálni, sajnálatos módon ez nem lehetséges.
Különösen nehéz lehet, amikor általunk „rossz”-nak címkézett dolgokkal találkozunk az elménkben: csábító lehet, hogy a „rosszaság” felett kontrollt gyakoroljunk és addig tökéletesítsük magunkat, amíg el nem érjük a „jóság” állapotát. Például gyűlöljük, hogy újra-és-újra betör gondolataink közé egy rosszul sikerült találkozás, 4 napja nincs kedvünk kikelni az ágyból, vagy elpirulunk és torkunkban dobog a szívünk amikor háromnál több ember előtt kell mondanunk valamit. Ilyenkor hangzik el a fejünkben, hogy „Ne gondolj rá”, Légy pozitív”, „Viselkedj természetesen”, „Menj asszertív tréningre, az a technika majd segít”. Sajnos, attól, hogy elköteleződünk ezek mellett, elménk folyamatai nem lesznek mások: akaraterővel vagy önkritikával nem lehet megváltoztatni korábbi mintáinkat. Meg lehet próbálni elutasítani a nekünk nem tetsző dolgokat magunkban, hátha „jobbá” tehetjük magunkat, hátha elnyomjuk „rossz” gondolatainkat, hátha sikerül technikákat tanulni „rossz” érzéseink elkerülésére, de sajnos a „rossz” azzal együtt is: MARAD.
Akkor tehát mit lehet tenni? Ki lehet űzni a „rosszat”? Ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, akkor tulajdonképpen feladjuk?
Önmegtagadás vs. önelfogadás
Az „önmegtagadáson keresztüli gyógyulás” öngyógyításunk egyik gyakori módja. Persze ezt senki sem nevezi így: inkább olyan kifejezéseket használunk, mint például „önfejlesztés” vagy „fejlődés”, és ezt a legjobb szándékkal tesszük.
Sajnos ez a látszólag jóindulatú törekvés gyakran az önelutasításból indul ki: valami rosszat találtam magamban, és mivel nem akarom, hogy ott legyen, ezért ki kell javítanom magam, kell találnom valamilyen technikát, ami segít megszabadulni ettől a rosszaságtól. Így aztán egyszer majd tökéletes, tiszta, jó, megvilágosult vagy bármi hasonló lehetek.
Az önelutasítás segíthet változni, bár ez gyakran csak átmeneti. Ha van elég energiám, akkor elnyomhatok egy bizonyos gondolatot, kényszeríthetem magam arra, hogy szeressek olyan dolgokat, amelyeket nem szeretek, vagy lebeszélhetem magam arról, ami természetes számomra. Ilyenkor távolodunk saját valóságunktól és ezt az állapotot csak sok energiabefektetéssel tudjuk fenntartani: „Ezt már nem érzem/gondolom/nincs szükségem rá”, még akkor is, a „rossz” gondolat vagy érzés, amit megpróbálunk elutasítani, továbbra is felbukkan.
Azt képzeljük, hogy az önelutasítási stratégiák majd felszabadítanak korai tapasztalataink terhei alól.
Azt hisszük, hogy az önelutasítás megteremti az önszeretetet és a tökéletesség érzését, amire mindannyian vágyunk.
Hosszú távon az önelutasítás gyakorlása végül igazából csak abban segít, hogy még jobbá váljunk az önelutasításban, ami további önutálathoz, depresszióhoz és a szenvedés más formáihoz vezethet.
Mit tehetünk az önelutasítással?
Kísértésbe eshetünk, hogy elutasítsuk ezt az önelutasítást, hátha így majd nem utasítjuk el magunkat. Ez papíron furán hangzik, pedig a megközelítés valójában egészen csábító lehet.
Ilyenkor a terápia vagy képzésről-képzésre járás olyan, mint egy véget nem érő házfelújítási projekt, amelyben folyamatosan újabb és újabb önmegtagadásokat találunk, amelyeket „kijavíthatunk”, de a javításhoz használt eszközünk (az önmegtagadás) miatt csak még nyomorultabbnak érezzük magunkat. Ez elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy úgy érezzük, kudarcot vallunk, baj van velünk, menthetetlenek vagyunk.
De mi van, ha nem mi vagyunk a probléma, nem mi vagyunk hibásak? Mi van, ha az önmegtagadás, mint eszköz a baj?
Ekkor egyetlen kérdés marad: el tudom-e fogadni az elutasítót, aki ebben a pillanatban vagyok? El tudom-e fogadni, hogy kísértésbe ejt, hogy elutasítsam azt az elutasítót, akit most a tükörben látok? El tudom-e fogadni, hogy az imént természetesnek és fontosnak éreztem, hogy elutasítsam azt a valódi énemet, amit magamban találok, amikor magamba nézek? El tudom-e fogadni, hogy megszokottá vált számomra, hogy gyűlölöm magam, amikor úgy találom, hogy nem felelek meg a tökéletességről alkotott fantáziámnak? El tudom-e fogadni, hogy az önterápiaként kipróbált stratégiám kudarcot vallott, még akkor is, ha mindvégig olyan okosnak és hasznosnak éreztem?
Az önelfogadás útja
Mindezeket nehéz lehet elfogadni. Nehéz azt látni, hogy vannak bennünk olyan dolgok, amelyeket nem szeretünk. Nehéz lehet elfogadni, hogy olyan dolgok vannak az elménkben, amelyeket nem mi választottunk, véletlenül kerültek oda. Nehéz lehet elfogadni, hogy a legjobb stratégia, amire képesek voltunk, az egy kudarcra ítélt, elhibázott stratégia lehetett. Nehéz lehet elfogadni, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk fantáziaemberek, csak valódiak.
El tudjuk-e fogadni, hogy az igazságot néha nehéz elviselni? Elfogadható-e számunkra, hogy biztos jó okunk volt saját magunk és életünk igazságainak ilyen jól sikerült elutasítására? Hogy fontos és szükséges volt az életünkben, hogy „nem elég jónak”, „kudarcnak” stb. nevezzük magunkat, és elutasítsuk valódi önmagunkat? Elgondolkodhatunk azon, hogy miért volt olyan szükséges és fontos megtanulni az önelutasítást?
Az önelfogadás nem garantálja, hogy bármit is meggyógyít, vagy hogy egyáltalán jól érezzük magunkat. Az önelfogadás csupán annyit garantál, hogy ebben a pillanatban a legtisztább és legreálisabb képet kapjuk magunkról, túl azon a fantáziálásunkon, hogy milyennek „kellene” lennünk.
Azt hihetjük, hogy az önelfogadás stagnáláshoz vagy önelégültséghez vezet, vagy hogy az önelfogadás olyan, mintha feladnánk a változást. De mi van akkor, ha az önelutasítás az, ami stagnáláshoz vezetett? Mi van akkor, ha valójában a folyamatos önelutasítás miatt nyugodtunk bele a stagnálásba? Mi van, ha a változás az elfogadással kezdődik?
A valós erősségeink és akadályaink elfogadása adhat csak kiindulópontot a reális változáshoz, amely azon tényeken alapul, hogy kik vagyunk ebben a pillanatban, nem pedig azon a fantázián, hogy ha elég sokáig és keményen elutasítjuk magunkat, akkor valahogy megtisztulunk és tökéletesedünk.
Az önelutasítás a tökéletesség és a kontroll lehetőségével csábít – ezt az önelfogadás nem ígéri, és így kevésbé lehet vonzó. Ha azonban önelutasítás 20 év próbálkozás után sem jön be, miért ne próbálnánk ki egy másik irányt? És ha egyelőre tovább kell folytatnunk önmagunk elutasítását, ami lehet, azt is el tudjuk fogadni? El tudjuk-e engedni azt a fantázia-énünket, aki tökéletes és irányít, el tudjuk-e fogadni azt, akik most vagyunk, és meglátjuk, milyen érzés ez?
A velünk történt dolgokat nem tudjuk megválasztani vagy kontrollálni, de az önelfogadáson keresztül eljuthatunk oda, hogy mindehhez a valósághoz hogyan viszonyulunk.
Források
- Image by wayhomestudio on Freepik
- https://www.goodtherapy.org/blog/temptation-of-self-rejection-promise-of-self-acceptance-0918175